Hazudj, mert ez kell nekem,
Hazudj, mert így szeretem.
Hazudj, de ne tudjam meg én,
Hazudj, hogy nem vagyok még vén.
Hazudj, hogy szeretsz,
Hazudj, hogy hűséges leszel,
Hazudj és elhiszem,
Hazudj, hogy velem leszel.
Nem kell az igazság,
Ha kegyetlen az,
Hazugság kell nekem,
Ha ez az igaz.
Hazugságod is szeretem én,
Hazugságod is ad nekem reményt.
Hazugságod is igaz lesz nekem,
Hazudd, hogy itt maradsz velem.
Ha nem tudsz hazudni,
Az igazság fáj nekem,
A remény és szerelem elhagy engem.
Engedd, hogy szeresselek,
Csókoljam a szád,
Hazugságod elfeledem,
De megmarad mi fáj!
(Irma) 
_Hazudj_-
2010.04.18. 15:50 |
szirma
|
_____A barátságról_____
2010.04.18. 15:48 |
szirma
|
Amit egyszer már leírtál,
Kitörölni nem lehet.
Ha valamit elhibáztál.
Be kell látnod bűnödet.
Ellenben egy tollvonással,
Barátom nem fog a radír.
Barátod ha megbántottad,
Őszinteség a gyógyír.
A barátság nem játékszer,
Féltve őrzött drága kincs.
És két szempár haragjánál,
Nincs szorítóbb bilincs.
Többet ér egy igaz barát,
Mint ezernyi láda pénz.
Mert ha van egy jó barátom,
Megtartani ám nagyon nehéz.
Oly sok embert rejt a szívem,
Akikért harcolnék hűen.
Oly sok ember nyúlna felém,
De nekik nincsen remény.
Fáj, fáj, hogy csak egy vagyok,
Így osztódni nem tudok.
Nem marad semmi hát,
Csak a sziklaszilárd barátság,
Mely erős mint a szikla.
Nincs aki földbe tiporja.
A szikla is örökké áll,
Ilyen ez a szilárd barátság,
Jöjjön tél, fagy vagy orkán,
Nem dönti le a sziklát.
Ilyen az én lelkem is,
Mely rajtad mindig segít!
Bár néha megtörök,
De mint a szikla nem török!
Ne félj míg engem látsz,
Mert megmarad a barátság,
Mely míg élek szilárdan áll!
Irma...
________Megtanultam nélküled élni.____
2010.04.18. 15:46 |
szirma
|
Megtanultam nélküled élni.
Tőled semmit sem,remélni.
Megtanultam nélküled álmodni,
S az álaimból felébredni.
Megtanultam,élni és álmodni is veled.
Várni a holnapot ,ami nem jön el.
Nem jön el a közös holnap,
Amiről mi,annyit beszéltünk.
Úgy éreztük,hogy csak együtt élhetünk.
Eljött,az a nap,amelyre a legkevésbbé,
Sem számítottam,
Mikor utóljára,hallottam a hangodat!
A telefon másik oldalán,
Egy olyan ember hangját,
Aki nem törődik,azzal ,hogy
Most épp, egy másikat megbánt!
Pár héten belül,megtaláltad,
Ezt a lányt.
Akiért,te most mindent feláldoznál.
Érdekes ez,mert Én is ,
Ugyanezt,tettem.
Nem számolva azzal,hogy
Meg sem érdemelted!
Irma
_ Örökre elveszett____
2010.04.18. 15:44 |
szirma
|
Életemben voltak rossz napok,
S velük együtt múltak el a hónapok,
Amik évekbe tömörültek, s regényekbe iródtak,
Hogy a közeledbe minnél előbb eljussak.
S a könnyeim közé szorítsalak,
Amik a szememben itt maradtak.
Mikor végső búcsút adtál a szavaidnak,
Arra vártál hogy ezek az érzések gyorsan elmúljanak,
S amikor azt mondtam, hogy te is sírhatnál,
Szerelmes pillantással bólintottál,
Majd lassan továbbálltál.
Hiába nyúltam már utánnad,
Hiába fogtam meg a vállad,
Levegőért kapkodtam,
Könnyeimet megtartottam,
Miközben beléd karoltam.
Hogy megtudjam mi is a vád,
S leirjam mit ejt ki utoljára a szád,
De te arra kértél várjak még rád,
Ez adott csak reményt,
S csak ez tartotta vissza az újból kihulló könnycseppeket.
Ez tartotta még bennem az irántad érzett szeretetet.
Hogy az emlékek rólad örökké megmaradjanak.
Nehogy az idő múllássával ők is elmosódjanak.
S Írni kezdtem, hogy a szavak utat mutassanak,
De az idő csak telt, s múlt,
A regény gyötrően megvalósult,
S amikor a könyv megvastagúlt.
A szívemben ezernyi gondolat,
Megragadta újból a tollat.
Hogy ne legyen még vége,
Ne ragadjon még el, a szereteted múlló ereje,
S az írás a szívem ritmusára ütemezett,
Mikor a sorok közé kergetett,
S megéreztem, hogy ő ebben a percben keresett,
De már hiába sietett,
A regény befejeződött,
S ő örökre elveszett.
Irma
S velük együtt múltak el a hónapok,
Amik évekbe tömörültek, s regényekbe iródtak,
Hogy a közeledbe minnél előbb eljussak.
S a könnyeim közé szorítsalak,
Amik a szememben itt maradtak.
Mikor végső búcsút adtál a szavaidnak,
Arra vártál hogy ezek az érzések gyorsan elmúljanak,
S amikor azt mondtam, hogy te is sírhatnál,
Szerelmes pillantással bólintottál,
Majd lassan továbbálltál.
Hiába nyúltam már utánnad,
Hiába fogtam meg a vállad,
Levegőért kapkodtam,
Könnyeimet megtartottam,
Miközben beléd karoltam.
Hogy megtudjam mi is a vád,
S leirjam mit ejt ki utoljára a szád,
De te arra kértél várjak még rád,
Ez adott csak reményt,
S csak ez tartotta vissza az újból kihulló könnycseppeket.
Ez tartotta még bennem az irántad érzett szeretetet.
Hogy az emlékek rólad örökké megmaradjanak.
Nehogy az idő múllássával ők is elmosódjanak.
S Írni kezdtem, hogy a szavak utat mutassanak,
De az idő csak telt, s múlt,
A regény gyötrően megvalósult,
S amikor a könyv megvastagúlt.
A szívemben ezernyi gondolat,
Megragadta újból a tollat.
Hogy ne legyen még vége,
Ne ragadjon még el, a szereteted múlló ereje,
S az írás a szívem ritmusára ütemezett,
Mikor a sorok közé kergetett,
S megéreztem, hogy ő ebben a percben keresett,
De már hiába sietett,
A regény befejeződött,
S ő örökre elveszett.
Irma
___Tudom rég volt már____
2010.04.18. 15:43 |
szirma
|
Tudom rég volt már, mikor szerelmet vallottál,
Erősebb volt az az érzés amikor szakítottál,
S kénytelen voltam elfogadni,
Amíg nem tudtad megindokolni.
Hiányod azóta tetőzi életem sorsát,
Elszakított tőled a távolság,
S ezért gyötrően kinoz az igazság,
Hogy nem kellettem neked, még ugy sem, mint egy barát.
Az idő sok vihara, elmosta belőled a létem,
Már arra sem emlékszel, hogy valaha éltem,
Ha néha kereslek,s beszélni akarok,
Meg se hallgatod, hogy mit is mondhatok.
Elmennék hozzád ebben a pillanatban,
S táncot járnék a szemed előtt a diszkóban,
Addig néznélek s táncolnék,
Amíg szívedig eljutna, hogy ki is volnék.
Csak még egyszer szeretnélek látni,
S csak akkor tudnálak örömmel elengedni,
Örökre a szívemből kitörölni,
S a múltat elfeledni...
Mikor oly jó voltál hozzám,
S kedvesen néztél rám,
S erősen magadhoz szorítottál,
Hogy ne válasszon el a halál.
S most fáj, hogy ennyire eltávolodtál,
Mondanom sem kell, hogy mennyire megváltoztál,
Épp elég az a fájdalom, hogy mást választottál,
De a legjobban az fáj, hogy soha többet nem látnál.
Így jár az aki igazán szeret,
Kedvesed a szakításkor elhozza a szürkeséget,
Amíg a lyukból kimászol, s közben tapogatod a sötétséget,
Vigyázz mire gondolsz, mert egy rossz érzés és feléget.
S kénytelen leszel újból felfelé mászni,
Tapogatni, s a fényt keresni,
Már ráébredtem, ha ki akarok innen jutni,
Jobb lesz őt, minél előbb elfeledni,
S nehezen, de továbblépni,
S az új lépéseket követni,
Mert csak így tudok, újból életben maradni.
Van aki szerencsétlenebb,
S van aki szerencsésebb,
A szerencsés boldog lehet,
A szerencsétlen keresi, hogy miért is élhet.
Aki többször csalódott,
Annak sorsa csak rosszabbodott,
Nehéz megmondani mit is kell ilyenkor tenni,
Mert ritka az az ember aki szeret másra hallgatni.
Inkább tanul a saját hibáiból,
S elköveti őket újból s újból,
Mire egyszer megérti,
Hogy jobb lett volna más tanácsait elfogadni,
S most a szíve, nyugodtabban tudna élni!
Irma
__________________________
Erősebb volt az az érzés amikor szakítottál,
S kénytelen voltam elfogadni,
Amíg nem tudtad megindokolni.
Hiányod azóta tetőzi életem sorsát,
Elszakított tőled a távolság,
S ezért gyötrően kinoz az igazság,
Hogy nem kellettem neked, még ugy sem, mint egy barát.
Az idő sok vihara, elmosta belőled a létem,
Már arra sem emlékszel, hogy valaha éltem,
Ha néha kereslek,s beszélni akarok,
Meg se hallgatod, hogy mit is mondhatok.
Elmennék hozzád ebben a pillanatban,
S táncot járnék a szemed előtt a diszkóban,
Addig néznélek s táncolnék,
Amíg szívedig eljutna, hogy ki is volnék.
Csak még egyszer szeretnélek látni,
S csak akkor tudnálak örömmel elengedni,
Örökre a szívemből kitörölni,
S a múltat elfeledni...
Mikor oly jó voltál hozzám,
S kedvesen néztél rám,
S erősen magadhoz szorítottál,
Hogy ne válasszon el a halál.
S most fáj, hogy ennyire eltávolodtál,
Mondanom sem kell, hogy mennyire megváltoztál,
Épp elég az a fájdalom, hogy mást választottál,
De a legjobban az fáj, hogy soha többet nem látnál.
Így jár az aki igazán szeret,
Kedvesed a szakításkor elhozza a szürkeséget,
Amíg a lyukból kimászol, s közben tapogatod a sötétséget,
Vigyázz mire gondolsz, mert egy rossz érzés és feléget.
S kénytelen leszel újból felfelé mászni,
Tapogatni, s a fényt keresni,
Már ráébredtem, ha ki akarok innen jutni,
Jobb lesz őt, minél előbb elfeledni,
S nehezen, de továbblépni,
S az új lépéseket követni,
Mert csak így tudok, újból életben maradni.
Van aki szerencsétlenebb,
S van aki szerencsésebb,
A szerencsés boldog lehet,
A szerencsétlen keresi, hogy miért is élhet.
Aki többször csalódott,
Annak sorsa csak rosszabbodott,
Nehéz megmondani mit is kell ilyenkor tenni,
Mert ritka az az ember aki szeret másra hallgatni.
Inkább tanul a saját hibáiból,
S elköveti őket újból s újból,
Mire egyszer megérti,
Hogy jobb lett volna más tanácsait elfogadni,
S most a szíve, nyugodtabban tudna élni!
Irma
__________________________
________ Várteam a napot_____
2010.04.18. 15:43 |
szirma
|
Képeidet nézve megremegtem,
Éreztem valamit ami elűzhetetlen,
Akkor még csak álom voltál,
Gondolataimban csak te jártál.
Vártam a napot, hogy valóra válj,
S hogy az álom ajtaján mellém állj.
Amikor remegő testem rád várt,
Próbáltam elűzni a magányt.
Nem hittem volna, hogy meglátsz,
S hogy oly hirtelen valóra válsz.
A kép most életre kelt,
Ami tiszta érzéssel felemelt.
Szavaid oly igazak voltak,
A kezed érintése, a rejtelmek ébredése,
Olyan belső érzelmet éreztem előtörni,
De visszatartottam az ajtót, s nem engedtem kijönni.
Vártam, hogy ajkad az ajkamhoz érjen,
Olyan gyorsan történt minden,
Sietve elengedtem a kezed,
De ott hagytam neked,
Egy kis részt magamból,
A szivem legrejtettebb fiókjából.
Egyszer minden álom valóra váll,
Egyszer minden csókom rád talál,
Csak hinni kell benne, s körbevesz az álomvilág.
Irma
Éreztem valamit ami elűzhetetlen,
Akkor még csak álom voltál,
Gondolataimban csak te jártál.
Vártam a napot, hogy valóra válj,
S hogy az álom ajtaján mellém állj.
Amikor remegő testem rád várt,
Próbáltam elűzni a magányt.
Nem hittem volna, hogy meglátsz,
S hogy oly hirtelen valóra válsz.
A kép most életre kelt,
Ami tiszta érzéssel felemelt.
Szavaid oly igazak voltak,
A kezed érintése, a rejtelmek ébredése,
Olyan belső érzelmet éreztem előtörni,
De visszatartottam az ajtót, s nem engedtem kijönni.
Vártam, hogy ajkad az ajkamhoz érjen,
Olyan gyorsan történt minden,
Sietve elengedtem a kezed,
De ott hagytam neked,
Egy kis részt magamból,
A szivem legrejtettebb fiókjából.
Egyszer minden álom valóra váll,
Egyszer minden csókom rád talál,
Csak hinni kell benne, s körbevesz az álomvilág.
Irma
_Még most is szeretlek__
2010.04.18. 15:41 |
szirma
|
Ha sok időnk lenne e földtekén:
vonakodásod nem rühellném.
Töprengenék, hol töltsem el veled
a végtelen szerelmi éveket.
A Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál te: én a ködös Humberen
szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
felkérnélek: add végre meg magad,
mire te addig húznád az időt,
míg megkeresztelkednek a zsidók.
Szerelmem folyton nőne, oly nagyon
lassan, mint egy világbirodalom.
Tíz évig lesném homlokod; tizet
adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,
mindegyik fehér mellednek huszat,
százezret annak, ami fennmaradt;
minden testrészednek egy korszakot
s az Újkort, ha szívedet megadod.
Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,
s hidd meg, szerelmem nem adná alább.
De folyton hallom, hogy hátam mögött
az Idő szárnyas fogata zörög,
s tekints előre: lábaink alatt
jön a jövő, az üres sivatag.
Márványkriptád mélyében elveszik
szépséged, s szépségeddel verseim
visszhangja is. És szűziességedet,
mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;
s a por elfekszik - ugyanaz a por -
erényeden meg bujaságomon.
A sír privát szállás, ahol kevés
alkalmat kínál a szeretkezés.
Ezért, míg az ifjúság s az öröm
harmat módjára csillog a bőrödön,
s készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan fel tested minden pórusán:
tekintsük egymást prédának, akár
két felgerjedt ragadozó madár,
hadd használjuk a percet, ahelyett,
hogy elkenődve lötyögjek veled;
hemperegjünk, míg édességed s vad
erőm egyetlen, görgő gombolyag,
aztán nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk be az élet kapuján,
s mivel megállítani az Időt
lehetetlen, kergessük mi meg őt.
(Irma )
vonakodásod nem rühellném.
Töprengenék, hol töltsem el veled
a végtelen szerelmi éveket.
A Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál te: én a ködös Humberen
szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
felkérnélek: add végre meg magad,
mire te addig húznád az időt,
míg megkeresztelkednek a zsidók.
Szerelmem folyton nőne, oly nagyon
lassan, mint egy világbirodalom.
Tíz évig lesném homlokod; tizet
adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,
mindegyik fehér mellednek huszat,
százezret annak, ami fennmaradt;
minden testrészednek egy korszakot
s az Újkort, ha szívedet megadod.
Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,
s hidd meg, szerelmem nem adná alább.
De folyton hallom, hogy hátam mögött
az Idő szárnyas fogata zörög,
s tekints előre: lábaink alatt
jön a jövő, az üres sivatag.
Márványkriptád mélyében elveszik
szépséged, s szépségeddel verseim
visszhangja is. És szűziességedet,
mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;
s a por elfekszik - ugyanaz a por -
erényeden meg bujaságomon.
A sír privát szállás, ahol kevés
alkalmat kínál a szeretkezés.
Ezért, míg az ifjúság s az öröm
harmat módjára csillog a bőrödön,
s készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan fel tested minden pórusán:
tekintsük egymást prédának, akár
két felgerjedt ragadozó madár,
hadd használjuk a percet, ahelyett,
hogy elkenődve lötyögjek veled;
hemperegjünk, míg édességed s vad
erőm egyetlen, görgő gombolyag,
aztán nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk be az élet kapuján,
s mivel megállítani az Időt
lehetetlen, kergessük mi meg őt.
(Irma )
_______ Remény_______
2010.04.18. 15:40 |
szirma
|
A remény bennem is gyenge lánggal ég,
De nem akarom feladni hisz ez éltet még!
Kell, hogy valami elöre hajtson,
S az új nap egy új esélyt adjon!
Nagyon nehéz várni és várni...
De megéri ha boldogan vár valaki!
Hisze boldogságra vágyom...
Keresem, szerelmem kutatom...
Igaz, hogy szomorú vagyok,
De remélni akkor is akarok!
Hinni kell, hogy szebb jövő vár,
S, hogy én is boldog leszek már!
Irma...............
De nem akarom feladni hisz ez éltet még!
Kell, hogy valami elöre hajtson,
S az új nap egy új esélyt adjon!
Nagyon nehéz várni és várni...
De megéri ha boldogan vár valaki!
Hisze boldogságra vágyom...
Keresem, szerelmem kutatom...
Igaz, hogy szomorú vagyok,
De remélni akkor is akarok!
Hinni kell, hogy szebb jövő vár,
S, hogy én is boldog leszek már!
Irma...............
""egyedül=alone""
2010.01.20. 11:28 |
szirma
|
Erdő mélyén dús fa lombját, fújja még a szél,
Egyedül csak én nem értem, miről mit beszél....
Bánatomban forgolódom, görnyedek a földre,
Egyszer megígértem szeretni foglak téged mindörökre......
De elhagytál, nincs tovább, vége minden szépnek,
Nem maradt már semmi csak egy ének, fel az égnek.....
Még mindig hiányzol, minden ...nap gondolok rád,
Minden percben fognám kezedet, csókolnám a szád......
Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben,
Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben.....
Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem,
Dallamok mögé rejtőzöm mert mind idáig féltem......
Talán utoljára mondom el mit érzek, de ez így marad,
A hős szerelmes távozik, most véget ér a színdarab.....
Szívem mélyén magam mögött hagynám ezt a világot,
Csak annyit kérek emlékezz rám, és ne kérdezd meg, " ki bántott."
.....Irma.....
Egyedül csak én nem értem, miről mit beszél....
Bánatomban forgolódom, görnyedek a földre,
Egyszer megígértem szeretni foglak téged mindörökre......
De elhagytál, nincs tovább, vége minden szépnek,
Nem maradt már semmi csak egy ének, fel az égnek.....
Még mindig hiányzol, minden ...nap gondolok rád,
Minden percben fognám kezedet, csókolnám a szád......
Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben,
Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben.....
Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem,
Dallamok mögé rejtőzöm mert mind idáig féltem......
Talán utoljára mondom el mit érzek, de ez így marad,
A hős szerelmes távozik, most véget ér a színdarab.....
Szívem mélyén magam mögött hagynám ezt a világot,
Csak annyit kérek emlékezz rám, és ne kérdezd meg, " ki bántott."
.....Irma.....
""Remény""
2010.01.16. 06:56 |
szirma
|
Reménytelen szerelem,
ó de nagyon fáj nekem...
Kereslek a sötét éjben.
mégsem talállak én téged.
Éjjel,ha rád gondolok,
Rögtön sirva fakadok.
Mit mi ketten elrontottunk,
Soha vissza nem hozhatjuk.
Mégis reméljni merjük,
Hogy egyszer egymásra lelünk,
S újra együtt leszünk.
Válaszodat jó pár napja várom,
De arra várni olyan,
mint esőre várni aszályban.
A végén mégis csak a remény marad,
Ami utána elmúlik,
Mégis felejteni fájdalmas.
Felejteni oly nehéz..
De reménykedni,mit sem ér..
Kitépni szivedből,s várni egy másikra,
Jobb gondolat,eszedbe sem juthatna...!
(((Irma)))
ó de nagyon fáj nekem...
Kereslek a sötét éjben.
mégsem talállak én téged.
Éjjel,ha rád gondolok,
Rögtön sirva fakadok.
Mit mi ketten elrontottunk,
Soha vissza nem hozhatjuk.
Mégis reméljni merjük,
Hogy egyszer egymásra lelünk,
S újra együtt leszünk.
Válaszodat jó pár napja várom,
De arra várni olyan,
mint esőre várni aszályban.
A végén mégis csak a remény marad,
Ami utána elmúlik,
Mégis felejteni fájdalmas.
Felejteni oly nehéz..
De reménykedni,mit sem ér..
Kitépni szivedből,s várni egy másikra,
Jobb gondolat,eszedbe sem juthatna...!
(((Irma)))
Kegyetlen világ""""
2009.12.05. 20:21 |
szirma
|
Istenem miért bánt engem a kegyetlen világ?
Miért nem talál rám a boldogság?
Nem szenvedek hát eleget,
Nem kérhetnék kegyelmet?
Inkább sújtson kegyetlen vihar,
S jöjjön el a halál hamar!!!
De nem akarok magányban élni,
És még az álmaimban is félni!
Nem, nem,... nem akarom....
Kérlek Istenem fogd meg két karom!
Vezess a boldogsághoz....
A valós álmaimhoz....
Vagy inkább jöjjön el a hurrikán,
S tépjen hát szét cafatokká!
De nem akarok magányosan élni...
_______Nem akarok!!!!_________
Miért nem talál rám a boldogság?
Nem szenvedek hát eleget,
Nem kérhetnék kegyelmet?
Inkább sújtson kegyetlen vihar,
S jöjjön el a halál hamar!!!
De nem akarok magányban élni,
És még az álmaimban is félni!
Nem, nem,... nem akarom....
Kérlek Istenem fogd meg két karom!
Vezess a boldogsághoz....
A valós álmaimhoz....
Vagy inkább jöjjön el a hurrikán,
S tépjen hát szét cafatokká!
De nem akarok magányosan élni...
_______Nem akarok!!!!_________
Még nem is láttalak.
2009.12.05. 19:17 |
szirma
|
Amikor még nem is láttalak,
Már akkor a szívembe zártalak.
Csak egyszer hallottam hangodat,
Vágytam látni, ismerni arcodat.
Nem kerestem, nem is vártam,
Mégis, mégis rád találtam.
Nem is vártam, nem is kértem,
Még az érzéstől is féltem.
Fájó szívem eltakartam,
Kimondani nem akartam.
El akartam űzni messze
Bele a kéklő végtelenbe.
És egyszer csak megjelentél,
Te sem vártál, nem kerestél.
És beköltöztél szép csendben,
Észrevétlen a szívembe.
Igy enyém vagy mindörökre,
Meséd szépül egyre szebbre.
Keresem a boldogságot,
S egyre érzem a hiányod
____ Irma____
Rólad álmodom!! =I dream about you!
2009.12.03. 14:11 |
szirma
|
Rólad álmodom, ha lecsukódik szemem,
azt álmodom, hogy megfogod a kezem.
Szelíden rám nevetsz,
s azt súgod: Örökké szeretsz.
Rólunk álmodtam most is, mikor aludni tértem,
egy álom, melyet nem akarom hogy valamikor is véget érjen.
Ott ültünk a padon ketten,
semmi nem számított, csak az együtt töltött percek.
Rólad álmodom, és most mindjárt végetér,
felébredek és jön az őrült felismerés.
Hogy te másé vagy s enyém nem lehetsz,
olyan kegyetlen néha ez a szerelem.
Rólunk álmodtam, de hamar felébredtem,
most jönnek az őrült, kegyetlen percek.
Amikor látom, hogy te őt öleled át,
és nekem nem adsz esélyt, hogy vigyázhassak rád.
Rólad álmodom, mert csak érted vagyok,
nélküled csak szenvedek, ezt te is tudod már, nagyon.
Rólad álmodom, mert kegyetlenül beléd estem,
de nem tudom mikor jössz rá, hogy én vagyok az a lány, kit a sors melléd teremtett.
Rólad álmodom, de érzem, csak hiába,
pedig úgy lennék melletted, hogy mindenki meglássa.
Azt, hogy én érted nagyon odavagyok,
és hogy én nélküled hamarosan meghalok!
( Irma )
azt álmodom, hogy megfogod a kezem.
Szelíden rám nevetsz,
s azt súgod: Örökké szeretsz.
Rólunk álmodtam most is, mikor aludni tértem,
egy álom, melyet nem akarom hogy valamikor is véget érjen.
Ott ültünk a padon ketten,
semmi nem számított, csak az együtt töltött percek.
Rólad álmodom, és most mindjárt végetér,
felébredek és jön az őrült felismerés.
Hogy te másé vagy s enyém nem lehetsz,
olyan kegyetlen néha ez a szerelem.
Rólunk álmodtam, de hamar felébredtem,
most jönnek az őrült, kegyetlen percek.
Amikor látom, hogy te őt öleled át,
és nekem nem adsz esélyt, hogy vigyázhassak rád.
Rólad álmodom, mert csak érted vagyok,
nélküled csak szenvedek, ezt te is tudod már, nagyon.
Rólad álmodom, mert kegyetlenül beléd estem,
de nem tudom mikor jössz rá, hogy én vagyok az a lány, kit a sors melléd teremtett.
Rólad álmodom, de érzem, csak hiába,
pedig úgy lennék melletted, hogy mindenki meglássa.
Azt, hogy én érted nagyon odavagyok,
és hogy én nélküled hamarosan meghalok!
( Irma )
Az utolsó angyal =The last angel ...
2009.12.03. 14:10 |
szirma
|
Egy angyal repül fent az égen,
Ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végső búcsújának talán épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért aki érte már nem zokog.
Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melyből lett e keserű tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hűen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig előre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égből hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élő.
Egy kivétel köztük épp ő.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az eső,
Szomorú az ég, épp ahogy ő.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedő test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból". . .
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett ő bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.
Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem. . . "
S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna. . .
(Irma )
Ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végső búcsújának talán épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért aki érte már nem zokog.
Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melyből lett e keserű tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hűen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig előre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égből hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élő.
Egy kivétel köztük épp ő.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az eső,
Szomorú az ég, épp ahogy ő.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedő test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból". . .
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett ő bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.
Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem. . . "
S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna. . .
(Irma )
Halálos szerelem ! =Deadly Love!
2009.12.03. 14:07 |
szirma
|
"Volt egy gyönyörű lány, ki hitt a mesékben,
hitte, hogy lesz egy álom, miből fel nem ébred.
Örökké tart majd, s ő csak várta,
hitte, hogy többé nem marad árva.
Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra,
arra hogy, viszont szeressék, semmire csak arra.
Nem értette miért kér oly nagyon sokat,
s miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.
S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált
hisz találkozott azzal, kire már oly rég óta várt.
A fiú büszke volt, hiú, s naiv, de a lány olyat érzett, mint még soha addig.
Rájött a fiú is, ez még több is lehet, lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt,
ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.
Szomorú volt, félt, szenvedett,
hisz az dobta el, kit igazán szeretett.
De a gyönyörű lány csak oltalomra várt,
így ő is feledni kezdte a mély gyászt.
Rájöttek, hogy ők talán egymásnak lettek teremtve,
s a szerelem örök oltárára szentelve.
A lány megkapta az áhított oltalmat, s szerelmet,
a fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.
Szerették egymást, együtt voltak, míg nap ragyogott az égen, úgy hitték már nem éreztek ilyet, nagyon régen.
De minden álom elmúlik egyszer. . . Miért is ne?!
s a gyönyörű tavasz helyére tél köszönt be.
Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet,
s hogy együtt ketten legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni,
olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.
Mert ki egyszer már tied lett, S úgy érzed örökre Őt szereted.
Nem hagyhatod, hogy elmenjen, érte küzdeni kell,
ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.
A szerelem erős lánc,
örökké tartó, szédítő tánc.
Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed,
s úgy táncol, hogy elveszted eszed.
Örökké remél, örökké bízik,
s megtanít téged örökké hinni.
Hinni a másikban, s ezt el is éri,
hisz elhiszed, hogy örökké mellette fogsz élni.
Így hittek Ők is egymásban,
s vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
s hiszed, hogy szép, amíg a másik el nem taszít.
S akkor jön a fájó ébredés,
a mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz, együtt bármi könnyebb,
De Ő akkor már nincs melletted, helyette más van: a fájó könnyek.
Ez a történet a gyönyörű lánnyal, s a hiú, naiv sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott,
s a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.
Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott,
s közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot.
Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást,
érezte, vissza már nem jön, elengedte hát!
A fiú rájött, hogy még mindig a másikat szereti,
akárhogy is bánt vele, soha nem feledi.
A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele,
hisz ő nem tenne mást, csak igazán szeretne.
De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult,
s a lány nem értette mit csinált ilyen rosszul.
A fiú csak rohant, messze már,
Úgy érezte ha kell, a halálból is vissza hozza a másik lányt.
Hisz szerette, csak Érte élt,
de nem tudta, hogy a gyönyörű lány csak Miatta remél.
Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt,
nem találta meg a lányt, kit annyira akart.
S a fiú újra csak szaladt, szaladt vissza,
de a lány ekkor már búcsúlevelét írta,
Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert,
s véres gyenge kezében szorított egy levelet.
A fiú szólította: "Szerelmem",
de a lány akkor már semmit nem felelt.
Ki egy éve forrón ölelte, s szerelmesen,
az nem lehet már vele többé sosem.
A borítékra csak annyi volt írva:
"A barna szemű fiúnak, kit már nem feledek soha"
Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta
"Drága Egyetlenem!Kedves édes Szerelmem!
még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már több mint egy év telt el búcsúnk óta,
de még mindig előttem lebeg az utolsó óra. Az utolsó, édes pillantás, mit rám vetettél,
gyönyörű két szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek, és bárhol is járok, mindenhol egy emléket találok. . .
Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége, s hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam csengő hangod, láttalak, s életre kelt az édes múlt. Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük, és előtted is, de nincs hely hová bújjak,
A régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már az újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem s az életemet, mindenemet odaadnám azért, szívemet lelkemet. . . . Hogy csak messziről is, de újra lássalak, s hogy érezzem illatod, hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.
Nem akarok már nélküled élni, Nélküled nem is létezek.
Nem megy már semmi, minden fáj, Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál, hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál. . . .
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés, s teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem, boldogság, édes és tiszta gyermeki öröm, mindent mit magamban éltem át, már magamban őrzöm.
Nélküled szíven nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem, félek, rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem. . .
Gyilkolna, zinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak, fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt. Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés, de megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted. Nem sírok már, inkább elfojtom magamban minden emlékedet. Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom, s önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam, hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam, annak ellenére, hogy megbántott, még sem tudtam feledni. . . nagyot hibáztam.
Óh, istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták, értsem meg végre: többé sohasem leszek Veled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE, mintha minden álmom, s vele életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök, most már csak bátorságot gyűjtök.
Csak a halál csókját érezném már végre. . . . ennyi csak, mit remélek,
Le akarok lépni az útról, mit már oly rég óta járok.
Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok, el akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni. . .
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam, hogy gyenge is tudok lenni, hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre. . . de még így is szeretlek mindig, csodás emléked magammal viszem, egyenesen a sírig. "
Ekkor a srác lecsukta a levelet,
melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
s még egyszer, utoljára szélesre tárta két kezét.
Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta,
csak könnyei folytak tovább, újra meg újra.
Keserves könnypatak áztatta puha gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.
Majd édes, lágy szellőtámadt váratlanul,
kérlelte a fiút fáradatlanul. . .
Leszáll az éj, s a fiú elhagyta otthonát,
az édes szellő a temető felé sodorta két lábát.
Két szemével sírva kutatta a sírt,
vérző szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
a fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,
már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi. . . végre megnyugodtam. . .
szeretlek, imádlak, jobban minden másnál,
S veled bátrabb voltam a halálnál. . .
Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána,
s én leheltem csókot mérgező ajkára.
Tudd, hogy bennem élsz most már örökre, s én is Veled maradok,
védeni foglak mindörökké, én leszek az őrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK. . . "
A fiú csak fájdalmasan zokogott,
tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A szellő a sír felöl egy halk, őszinte szót hozott: "Szeretlek"!
(Irma)
hitte, hogy lesz egy álom, miből fel nem ébred.
Örökké tart majd, s ő csak várta,
hitte, hogy többé nem marad árva.
Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra,
arra hogy, viszont szeressék, semmire csak arra.
Nem értette miért kér oly nagyon sokat,
s miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.
S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált
hisz találkozott azzal, kire már oly rég óta várt.
A fiú büszke volt, hiú, s naiv, de a lány olyat érzett, mint még soha addig.
Rájött a fiú is, ez még több is lehet, lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt,
ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.
Szomorú volt, félt, szenvedett,
hisz az dobta el, kit igazán szeretett.
De a gyönyörű lány csak oltalomra várt,
így ő is feledni kezdte a mély gyászt.
Rájöttek, hogy ők talán egymásnak lettek teremtve,
s a szerelem örök oltárára szentelve.
A lány megkapta az áhított oltalmat, s szerelmet,
a fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.
Szerették egymást, együtt voltak, míg nap ragyogott az égen, úgy hitték már nem éreztek ilyet, nagyon régen.
De minden álom elmúlik egyszer. . . Miért is ne?!
s a gyönyörű tavasz helyére tél köszönt be.
Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet,
s hogy együtt ketten legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni,
olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.
Mert ki egyszer már tied lett, S úgy érzed örökre Őt szereted.
Nem hagyhatod, hogy elmenjen, érte küzdeni kell,
ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.
A szerelem erős lánc,
örökké tartó, szédítő tánc.
Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed,
s úgy táncol, hogy elveszted eszed.
Örökké remél, örökké bízik,
s megtanít téged örökké hinni.
Hinni a másikban, s ezt el is éri,
hisz elhiszed, hogy örökké mellette fogsz élni.
Így hittek Ők is egymásban,
s vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
s hiszed, hogy szép, amíg a másik el nem taszít.
S akkor jön a fájó ébredés,
a mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz, együtt bármi könnyebb,
De Ő akkor már nincs melletted, helyette más van: a fájó könnyek.
Ez a történet a gyönyörű lánnyal, s a hiú, naiv sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott,
s a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.
Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott,
s közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot.
Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást,
érezte, vissza már nem jön, elengedte hát!
A fiú rájött, hogy még mindig a másikat szereti,
akárhogy is bánt vele, soha nem feledi.
A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele,
hisz ő nem tenne mást, csak igazán szeretne.
De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult,
s a lány nem értette mit csinált ilyen rosszul.
A fiú csak rohant, messze már,
Úgy érezte ha kell, a halálból is vissza hozza a másik lányt.
Hisz szerette, csak Érte élt,
de nem tudta, hogy a gyönyörű lány csak Miatta remél.
Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt,
nem találta meg a lányt, kit annyira akart.
S a fiú újra csak szaladt, szaladt vissza,
de a lány ekkor már búcsúlevelét írta,
Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert,
s véres gyenge kezében szorított egy levelet.
A fiú szólította: "Szerelmem",
de a lány akkor már semmit nem felelt.
Ki egy éve forrón ölelte, s szerelmesen,
az nem lehet már vele többé sosem.
A borítékra csak annyi volt írva:
"A barna szemű fiúnak, kit már nem feledek soha"
Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta
"Drága Egyetlenem!Kedves édes Szerelmem!
még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már több mint egy év telt el búcsúnk óta,
de még mindig előttem lebeg az utolsó óra. Az utolsó, édes pillantás, mit rám vetettél,
gyönyörű két szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek, és bárhol is járok, mindenhol egy emléket találok. . .
Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége, s hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam csengő hangod, láttalak, s életre kelt az édes múlt. Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük, és előtted is, de nincs hely hová bújjak,
A régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már az újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem s az életemet, mindenemet odaadnám azért, szívemet lelkemet. . . . Hogy csak messziről is, de újra lássalak, s hogy érezzem illatod, hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.
Nem akarok már nélküled élni, Nélküled nem is létezek.
Nem megy már semmi, minden fáj, Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál, hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál. . . .
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés, s teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem, boldogság, édes és tiszta gyermeki öröm, mindent mit magamban éltem át, már magamban őrzöm.
Nélküled szíven nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem, félek, rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem. . .
Gyilkolna, zinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak, fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt. Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés, de megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted. Nem sírok már, inkább elfojtom magamban minden emlékedet. Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom, s önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam, hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam, annak ellenére, hogy megbántott, még sem tudtam feledni. . . nagyot hibáztam.
Óh, istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták, értsem meg végre: többé sohasem leszek Veled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE, mintha minden álmom, s vele életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök, most már csak bátorságot gyűjtök.
Csak a halál csókját érezném már végre. . . . ennyi csak, mit remélek,
Le akarok lépni az útról, mit már oly rég óta járok.
Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok, el akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni. . .
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam, hogy gyenge is tudok lenni, hogy Nélküled ugyanúgy már nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre. . . de még így is szeretlek mindig, csodás emléked magammal viszem, egyenesen a sírig. "
Ekkor a srác lecsukta a levelet,
melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
s még egyszer, utoljára szélesre tárta két kezét.
Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta,
csak könnyei folytak tovább, újra meg újra.
Keserves könnypatak áztatta puha gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.
Majd édes, lágy szellőtámadt váratlanul,
kérlelte a fiút fáradatlanul. . .
Leszáll az éj, s a fiú elhagyta otthonát,
az édes szellő a temető felé sodorta két lábát.
Két szemével sírva kutatta a sírt,
vérző szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
a fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,
már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi. . . végre megnyugodtam. . .
szeretlek, imádlak, jobban minden másnál,
S veled bátrabb voltam a halálnál. . .
Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána,
s én leheltem csókot mérgező ajkára.
Tudd, hogy bennem élsz most már örökre, s én is Veled maradok,
védeni foglak mindörökké, én leszek az őrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK. . . "
A fiú csak fájdalmasan zokogott,
tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A szellő a sír felöl egy halk, őszinte szót hozott: "Szeretlek"!
(Irma)
Végzetes szerelem !!
2009.11.27. 16:32 |
szirma
|
Egy régi történet, amit most elmesélek, | |
:::::::::::: Irma..Magam előtt látom !!!
2009.11.27. 15:57 |
szirma
|
Lelkedre vágyom, tested kívánom!
Hófehér tested, magam előtt látom!
Újra előttem, van, arcod ragyogása,
Vágyaid, tükröző, szemed csillogása!
Benn látom szemedben, lelked mélységét,
Ott érzem szerelmed, heves szépségét!
Oly szép a szerelmed, mily szép vagy te, magad,
Szeretlek, szeretni, hogy éljünk boldogan!
Vágylak minden percben, mindig azt lesem,
Mit tegyek, hogy élted boldogabb legyen!
Te vagy az életem, te vagy minden álmom!
Mióta vagy nekem, csak reád vágyom!
Neked adok mindent, szívemet, lelkemet!
Fogadd el tőlem örök szerelmemet!
Tied a szerelmem, tied minden álmom!
Szeretni akarlak, csak erre vágyom!
( :)) Irma )
Nevess !!!!
2009.11.27. 15:53 |
szirma
|
Nevess ameddig csak élsz!
Nevess mindenen, mi szép!
Szemed könnyet ne hullasson,
boldogságtól csillogjon!
Nevess akkor is, ha szíved szomorú!
Nevess, hogy irigyeljen az aki bús!
Szemed ragyogjon, mint egy csillag,
ez mutassa, lelked milyen tiszta.
Nevess, ne törődj a bánattal!
Nevess, s szíved nem lesz boldogtalan!
Szemed tükrözze a szeretetet,
s egy fiú iránt érzett szerelmedet.
Nevess, hogy szabad lehess!
Nevess, hisz egy az életed!
És sírj, ha már nem szerethetsz,
sírj, ha már nem szeretnek. (Irma)
Csak szeretni akartalak !!
2009.11.22. 00:52 |
szirma
|
Csupán szeretni akartalak, nem a világot kértem.
Csupán egy csókra vágytam, mikor szemedbe néztem;
Nem vágytam másra csak, hogy ugy szeress ahogy én tudlak szeretni
Vártam a percet melyben ujra át tudlak ölelni.
Vágyam, álmom, csupán el akartam hinni,
Hogy e szerelem bánatom szertehinti.
Csupán szeretni akartalak és a csókod kértem
Csupán egytöl : A hiányodtól féltem.
Hogy is mondhatnám !!
2009.11.22. 00:43 |
szirma
|
Hogy is mondhatnám el az mit nem lehet.
Hogy is írhatnám le a lehetetlent.
Mert mit én most érzek,
arra szavak nincsenek,
S lehet bármily költői a lélek
csak a szív tudja mi az igazi szerelem.
Hogy mondhatnám el mit érzek,
Hogy bizonyíthatnám neked, menyire szeretlek.
Hisz oly távol vagy most tőlem,
mint a madár, ki elveszítette párját.
S a szavak csak mint üres fegyverek,
merednek előre, de nem tesznek semmit.
Bárcsak érezhetném ajkad forró bársonyát,
Bárcsak érezhetném szíved forró dobbanását.
Szeretnék most veled lenni,
szeretnélek egy életen át csókolni.
Nélküled életem céltalan,
nélküled végzetem hasztalan.
Bárcsak itt lehetnél most velem,
bárcsak ott lehetnék most veled...
Mert boldog az kinek sok adatott
de boldogabb az akinek egy szerelem adatott.
Várok rád életem, várok míg el nem jő a nap.
A nap mikor együtt lehetünk.
Hisz bizonyítanám neked menyire szeretlek,
s bizonyítanám menyire kellesz nekem.
Testem a testedhez simulna,
lelkem a lelkeddel szorosan összefonódna.
Így égnénk el forró vágytól perzselve. 
Megremegtem !!
2009.11.22. 00:35 |
szirma
|
Képeidet nézve megremegtem,
Éreztem valamit ami elűzhetetlen,
Akkor még csak álom voltál,
Gondolataimban csak te jártál.
Vártam a napot, hogy valóra válj,
S hogy az álom ajtaján mellém állj.
Amikor remegő testem rád várt,
Próbáltam elűzni a magányt.
Nem hittem volna, hogy meglátsz,
S hogy oly hirtelen valóra válsz.
A kép most életre kelt,
Ami tiszta érzéssel felemelt.
Szavaid oly igazak voltak,
A kezed érintése, a rejtelmek ébredése,
Olyan belső érzelmet éreztem előtörni,
De visszatartottam az ajtót, s nem engedtem kijönni.
Vártam, hogy ajkad az ajkamhoz érjen,
Olyan gyorsan történt minden,
Sietve elengedtem a kezed,
De ott hagytam neked,
Egy kis részt magamból,
A szivem legrejtettebb fiókjából.
Egyszer minden álom valóra váll,
Egyszer minden csókom rád talál,
Csak hinni kell benne, s körbevesz az álomvilág.
Tudom rég volt !!!
2009.11.22. 00:30 |
szirma
|
Tudom rég volt már, mikor szerelmet vallottál,
Erősebb volt az az érzés amikor szakítottál,
S kénytelen voltam elfogadni,
Amíg nem tudtad megindokolni.
Hiányod azóta tetőzi életem sorsát,
Elszakított tőled a távolság,
S ezért gyötrően kinoz az igazság,
Hogy nem kellettem neked, még ugy sem, mint egy barát.
Az idő sok vihara, elmosta belőled a létem,
Már arra sem emlékszel, hogy valaha éltem,
Ha néha kereslek,s beszélni akarok,
Meg se hallgatod, hogy mit is mondhatok.
Elmennék hozzád ebben a pillanatban,
S táncot járnék a szemed előtt a diszkóban,
Addig néznélek s táncolnék,
Amíg szívedig eljutna, hogy ki is volnék.
Csak még egyszer szeretnélek látni,
S csak akkor tudnálak örömmel elengedni,
Örökre a szívemből kitörölni,
S a múltat elfeledni...
Mikor oly jó voltál hozzám,
S kedvesen néztél rám,
S erősen magadhoz szorítottál,
Hogy ne válasszon el a halál.
S most fáj, hogy ennyire eltávolodtál,
Mondanom sem kell, hogy mennyire megváltoztál,
Épp elég az a fájdalom, hogy mást választottál,
De a legjobban az fáj, hogy soha többet nem látnál.
Így jár az aki igazán szeret,
Kedvesed a szakításkor elhozza a szürkeséget,
Amíg a lyukból kimászol, s közben tapogatod a sötétséget,
Vigyázz mire gondolsz, mert egy rossz érzés és feléget.
S kénytelen leszel újból felfelé mászni,
Tapogatni, s a fényt keresni,
Már ráébredtem, ha ki akarok innen jutni,
Jobb lesz őt, minél előbb elfeledni,
S nehezen, de továbblépni,
S az új lépéseket követni,
Mert csak így tudok, újból életben maradni.
Van aki szerencsétlenebb,
S van aki szerencsésebb,
A szerencsés boldog lehet,
A szerencsétlen keresi, hogy miért is élhet.
Aki többször csalódott,
Annak sorsa csak rosszabbodott,
Nehéz megmondani mit is kell ilyenkor tenni,
Mert ritka az az ember aki szeret másra hallgatni.
Inkább tanul a saját hibáiból,
S elköveti őket újból s újból,
Mire egyszer megérti,
Hogy jobb lett volna más tanácsait elfogadni,
S most a szíve, nyugodtabban tudna élni!
Jó helyen vagyok !!
2009.11.01. 15:23 |
szirma
|
Ne fájjon nektek, hogy már nem vagyok.
Hisz Napként az égen nektek ragyogok.
Ha szép idő van, és kék az ég
Jusson eszetekbe sok szép emlék!
Ha rám gondoltok soha ne sírjatok!
Inkább a szép dolgokon kacagjatok!
Ha telihold van, az értetek ragyog.
S azt jelenti, hogy boldog vagyok.
Ha hullócsillag száll az éjféli égen,
Akkor mondjatok egy imát értem!
Én is imát mondok majd értetek,
Hogy boldog lehessen a szívetek.
Ha rám gondoltok soha ne sírjatok!
Hiszen szívetekben jó helyen vagyok.
Irma
Hisz Napként az égen nektek ragyogok.
Ha szép idő van, és kék az ég
Jusson eszetekbe sok szép emlék!
Ha rám gondoltok soha ne sírjatok!
Inkább a szép dolgokon kacagjatok!
Ha telihold van, az értetek ragyog.
S azt jelenti, hogy boldog vagyok.
Ha hullócsillag száll az éjféli égen,
Akkor mondjatok egy imát értem!
Én is imát mondok majd értetek,
Hogy boldog lehessen a szívetek.
Ha rám gondoltok soha ne sírjatok!
Hiszen szívetekben jó helyen vagyok.
Irma
CSAK EGY LÁNG !!!!
2009.10.31. 16:53 |
szirma
|
Láng leszek, látod? Neked lobogok.
Tüzem felhevít, fényem rád ragyog.
Imbolygó, bíborló, csodát váró,
szertelen, szerelmes táncot járó.
Láng leszek, önmagát elemésztő,
lobogó lázában érted égő.
Nézd, fényem világol a sötétben,
rád kacag komor éj sűrűjében.
Láng vagyok, lelkedben tüzet gyújtó,
éledő tüzedhez odabújó.
Körülölellek melegemmel,
betakargatlak szerelemmel.
· 1 trackback
Ha élni akarsz, szeretned kell !!!!!
2009.10.26. 10:28 |
szirma
|
Szeretni: élet. Nem éred fel
ifjú fejjel s nevetsz ma rajta,
ki szívét a tenyerén tartja,
s mondja, szeresd szülődet jobban,
de az öregeket még egy kicsit jobban.
Szeretned kell, ha akarsz élni.
Segíteni kell, nemcsak nézni,
nemcsak várni, hogy kérjen attól,
kitől oly nehéz. Adj magadtól.
S míg hiszed, nincs igaza sokban:
mégiscsak szeresd az öregeket jobban.
Mert él az mind, ki szeretni tud.
Jóakarattal annak is jut,
ki neked adott egy élten át,
de ma öreg, fátyolosan lát.
Élted csöpp lánc, s máris ellobban:
szeresd hát kissé az öregeket jobban.
Szeress szülőt, hitvest, barátot,
ellenséget, azt, aki bántott,
tán azt is, aki arcul vágott,
s szeretheted a nagyvilágot.
Csak szeress, míg a szíved dobban:
De az öregeket mindig kicsit jobban.
(IRMA)
ifjú fejjel s nevetsz ma rajta,
ki szívét a tenyerén tartja,
s mondja, szeresd szülődet jobban,
de az öregeket még egy kicsit jobban.
Szeretned kell, ha akarsz élni.
Segíteni kell, nemcsak nézni,
nemcsak várni, hogy kérjen attól,
kitől oly nehéz. Adj magadtól.
S míg hiszed, nincs igaza sokban:
mégiscsak szeresd az öregeket jobban.
Mert él az mind, ki szeretni tud.
Jóakarattal annak is jut,
ki neked adott egy élten át,
de ma öreg, fátyolosan lát.
Élted csöpp lánc, s máris ellobban:
szeresd hát kissé az öregeket jobban.
Szeress szülőt, hitvest, barátot,
ellenséget, azt, aki bántott,
tán azt is, aki arcul vágott,
s szeretheted a nagyvilágot.
Csak szeress, míg a szíved dobban:
De az öregeket mindig kicsit jobban.
(IRMA)
