Mikor elmentél, úgy éreztem szabad, vagyok, nincsen határ,
De rá kellett ébrednem, hogy az égen nem szállhat törött szárnyú madár!
Lelkem megtört, sebzett, mintha kés hatolt volna belé,
De nem, így nem járulhatok a Teremtö elé!
Még itt vagyok és küzdök, harcolok,
Emberrel, emlékkel, magammal dacolok.
Fáj! Igen, fáj a szívem, vérzik,
S haláltusáját némán nézik.
Mert senki sem segíthet, ez az én harcom,
Az élettöl pofont kaptam, s most odanyújtom a másik arcom!
Türök és küzdök, pedig valójában törnék, zúznék!
S a csalfa léleknek egy hatalmasat behúznék!
De visszafogom magam, a büszkeségem még enyém,
Bár haldokló madár szívemben a remény!
Nem tudok nyitni, a lelkem bezárkózott,
Hogy védelmet találjon, magára vasajtót és hét lakatot húzott.
Fél, mert emlékszik, hogy ezt már átélte,
Ám akkor elfutott, s az életet nem kérte!
Kínozták, gyötörték, semmibe vették!
Tudat alatt majd megörjít ez az emlék!
Akkor is becsaptak és kihasználtak,
Nem tudtam megtenni mit tölem vártak!
Eröt, akaratot, hitet,
Csak fáradtan sóhajtottam a Halálnak: „Vihet!”
Hátra hagytam mindenkit, kit ismertem, szerettem,
S, hogy adósságom törlesszem, most visszajöttem!
De, hogy újra át kelljen éljem a fájdalmat, nem hittem volna,
Hisz azóta meg is feledkeztem róla!
Ám a régi sebek felszakadnak, a lélek újra szenved,
Míg szembe nem néz vele, s magában mindent helyre nem rendez.
Hát tud meg Világ! Szembe nézek vele!
Mert ez a sors, mindennek meg van a maga ideje!
Ezúttal nem adom fel, küzdök ellene,
Segíteni fog az akarat ereje!
S tán egyszer majd szeretni merek újra,
S megbízom abban, ki kezemet fogja.
Leküzdök múltat, jelent, jövöt és megszünik minden határ,
S meglátod, újra szállni fog a gyógyult szárnyú madár!
Irma....
De rá kellett ébrednem, hogy az égen nem szállhat törött szárnyú madár!
Lelkem megtört, sebzett, mintha kés hatolt volna belé,
De nem, így nem járulhatok a Teremtö elé!
Még itt vagyok és küzdök, harcolok,
Emberrel, emlékkel, magammal dacolok.
Fáj! Igen, fáj a szívem, vérzik,
S haláltusáját némán nézik.
Mert senki sem segíthet, ez az én harcom,
Az élettöl pofont kaptam, s most odanyújtom a másik arcom!
Türök és küzdök, pedig valójában törnék, zúznék!
S a csalfa léleknek egy hatalmasat behúznék!
De visszafogom magam, a büszkeségem még enyém,
Bár haldokló madár szívemben a remény!
Nem tudok nyitni, a lelkem bezárkózott,
Hogy védelmet találjon, magára vasajtót és hét lakatot húzott.
Fél, mert emlékszik, hogy ezt már átélte,
Ám akkor elfutott, s az életet nem kérte!
Kínozták, gyötörték, semmibe vették!
Tudat alatt majd megörjít ez az emlék!
Akkor is becsaptak és kihasználtak,
Nem tudtam megtenni mit tölem vártak!
Eröt, akaratot, hitet,
Csak fáradtan sóhajtottam a Halálnak: „Vihet!”
Hátra hagytam mindenkit, kit ismertem, szerettem,
S, hogy adósságom törlesszem, most visszajöttem!
De, hogy újra át kelljen éljem a fájdalmat, nem hittem volna,
Hisz azóta meg is feledkeztem róla!
Ám a régi sebek felszakadnak, a lélek újra szenved,
Míg szembe nem néz vele, s magában mindent helyre nem rendez.
Hát tud meg Világ! Szembe nézek vele!
Mert ez a sors, mindennek meg van a maga ideje!
Ezúttal nem adom fel, küzdök ellene,
Segíteni fog az akarat ereje!
S tán egyszer majd szeretni merek újra,
S megbízom abban, ki kezemet fogja.
Leküzdök múltat, jelent, jövöt és megszünik minden határ,
S meglátod, újra szállni fog a gyógyult szárnyú madár!
Irma....
