Oly rövid volt az óra, oly kevés a pillanat,
Mikor hallhattam hangodat, mikor csókolhattam arcodat,
De nem, nem is volt még egy óra sem, sem egy pillanat,
Mikor két kezedet foghattam és csókolhattam volna arcodat.
Hangot hallok csak, mely a távolból lágyan fülembe súgja,
Nem hagylak el sosem, mert eljött az az óra,
Mikor szemedbe nézhetek, mikor fogom két kezed,
Mikor simogatom arcod és mikor csak Téged érezlek.
Nem hagytál egyedül, vissza-vissza tértél,
Itt maradtál mellettem és sosem engedtél.
Ezért hát kimondom mert oly nehéz lett titkom,
El nem bírhatom már ezért most kimondom,
Szeretlek, kimondom és nincs többé már titkom.
(Irma írása
